- Falu, Kishegyes, egy hatvan évvel ezelõtti bácskai falu. Világrajövetelem pillanatában még nem tudhattam, hogy kisebbséginek születtem, egy színtiszta magyar faluban, de amikorra már iskoláskorúvá serkentem, megsejtettek velem ebbõl valamit. Úgy, hogy nem "magyaros" nevû utcabeli pajtásaimat a szülõknek a szerb tannyelvû iskolába kellett íratniuk. De ez nem váltott ki bennem, a hat-hét éves gyerekben semmiféle indulatot, úgy foghattam föl, hogy ennek így kell lennie. No már az is túlzás, ha azt mondom, hogy "úgy fogtam föl" - nem fogtam föl sehogy, mert aligha töprenghettem el rajta akkor. Az írásra való késztetés persze, jóval késõbb jelentkezett, a "perszét" azért húzom alá, mert a környezet, amelybe beleszülettem és amelyben felcseperedtem, sok mindenre késztethetett volna, írásra alig. Így mind a mai napig számomra is rejtély marad, mi is késztetett tulajdonképpen írásra. Mert nem elégít ki engemet se az a korábbi hitem, hogy az Egri csillagok elolvasása. De hogy az a könyv belémoltotta az írásra való vágyat, ahhoz alig férhet kétség.

- Ennek az adatnak is utána kell néznem: tizenhat, most készül a tizenhetedik. Te is tudod, hogy ez csak mennyiségi mutató. De ha már a mennyiségnél tartunk, hadd említsem meg - jugoszláviai magyar irodalomról beszélgetünk - egyik könyvem kettõ, egy másik három kiadást is megért. Kollegákat heccelve, de mindig az öngúny felhangján szoktam emlegetni: van olyan könyvem, amelynek kinyomtatott példányszáma súrolja a Magyar Szóét!

- Én azért keveredtem bele ebbe az irodalomba, hogy csináljam, ha lehet, gyarapítsam. Ha magasztalnám - pedig vannak gyönyörû hajtásai - még azt hihetné valaki, hogy hazabeszélek, ha áztatnám, vajon miféle jogon? Akkor látnánk, hogy milyen, ha módunkban lenne más kisebbségi irodalmakkal összevetni. Nem a színvonalát, a magatartását. Rosszul mondom, már fogalmazni is elfelejtünk. Nem magatartást akartam mondani, csak tartást, ez szerintem, lényegesebb, mint amaz.

- Az írók egy-egy romániai, csehszlovákiai meg Nyugaton megjelent magyar könyvhöz még csak hozzájutottak, de az átlagolvasó nemigen. A magyar irodalom szétdaraboltságának egyik legnagyobb átka ez. Persze, nemcsak az újabbkori magyar irodalom van, volt ebben a helyzetben. Valószínûleg az egész kelet-európai. Hány úgynevezett disszidens írót adott a világnak az elmúlt negyven év Kelet-Európája? No, de hogy a tárgynál maradjunk: nem az összevetésre van szükségünk, hanem arra, hogy legalább könyveink számára megszûnnének már a mogorva országhatárok.

- Nem tudom, milyen helyzetre gondolsz, az anyagi helyzetükre-e vagy másra? Az anyagi helyzetük siralmas, szerencsére ritka az az író, aki kizárólag írásból él. Gondolom "szépírásból". A közérzetük? Csak a saját közérzetemet ismerem. Írói közérzetem nem mndig azonos emberi közérzetemmel, de rajtakaptam magamat nem egyszer, hogy én író vagyok akkor is, amikor a kertemet kapálom, akkor is, amikor olvasok, de akkor is, amikor nem csinálok semmit. Akkor érzem magam a legjobban, amikor sikerül valamit megírnom. Ekkor egy ideig nagyon rövid ideig, jó a közérzetem. Persze, a közérzetemet nem csak ez befolyásolja. Mégis, a meddõségtõl félek a legjobban. Attól, hogy holnap, holnapután nem tudok megbirkózni mondjuk egy novella megírásával. Ha egy újságcikkem nem úgy sikerül, ahogy szeretném, egész nap ingerlékeny vagyok.

- Szerintem a Magyar Szó még soha nem talált rá annyira saját hangjára, mint mostanában, az elmúlt egy-két év alatt. Pedig a cikkeit nagyjából ugyanazok az emberek írják, akik tegnapelõtt. A változás oka mindenki elõtt ismert. Egy nemrég elhunyt költõbarátom, kollégám a Magyar Szónál valahogy úgy fejezte be egykoron nyilatkozatát a jubiláló napilapunkról, hogy szeretné, ha ez az újság nemcsak a nevében lenne végre magyar. Némi töprengés és vívódás után kihúzta a nyilatkozatából ezt a mondatot. Ha nem húzza ki õ maga, úgyis kihúzta volna a szerkesztõ. Írásainkat tehát eleve úgy próbáltuk megfogalmazni, hogy ne okozzanak azok külön fejfájást a szerkesztõknek. Itt-ott, nagyritkán mégis becsúszott egy-egy "hiba". Valamikor a lapok cikkeit államilag ellenõrizték, cenzúrázták. Ez az új rendszer olyan újságírókat tenyésztett ki, akiknek a prototípusai megtalálhatók voltak a már régi rendszerekben is. Akkor bértollnokoknak hívták õket. Mi magunkra erõszakoltuk az öncenzúrát. Sajnos, nem mindig csak az újságírásban. Ettõl a terhes örökségtõl próbál a Magyar Szó megszabadulni, az olvasók szemmel látható örömére.

- Semmit se vethetünk szemére az olvasónak, még az újság, az olvasás iránt való elközömbösödését, közönyét se, hiszen mi közömbösítettük el lagymatag féligazságokat közlõ írásainkkal, vagy éppenséggel a nagyon kemény, végsõkig vonalas, pártos, azaz végzetesen egyoldalú, "elkötelezett" írásainkkal. Tudták ezt maguk az olvasók is, mégis vásárolták a lapot, s kimazsoláztak belõle maguknak ezt-azt. A piaci árakat, az idõjárás-jelentést, a sportmérkõzések eredményeit meg a lottó nyerõszámait.

- Hiába nevezték egy idõszakban a Magyar Szót a világ legjobb magyar nyelvû napilapjának, az én szememben, bár a kenyerét ettem, egy pillanatig sem volt az. Mert igaz ugyan, hogy a Magyar Szó igen szókimondó volt, amikor el kellett verni a port például Sztálinon, de be-behúzta fülét-farkát, amikor a mi valóságunkról kellett volna ugyanilyen hangosan szólnia. Mert itthon, a mi portánkon minden a legnagyobb rendben volt. Persze, hiba lenne ezt csak a Magyar Szónak felróni. Jugoszláviában ilyen volt minden kinyomtatott újság, azzal az árnyalati különbséggel, hogy a nemzetiségek nyelvén megjelenõ lapoknak egy fokkal még olyanabbaknak illett lenniük. A Magyar Szó nem az olvasók véleményét tükrözte, nem az õ törekvésüket juttatta kifejezésre, hanem az uralkodó párt álláspontját tolmácsolata az olvasók felé. A Magyar Szó csak annyiban volt magyar, hogy cikkeit magyarul, a magyar helyesírás szabályai szerint szedték. Nem vígasztal bennünket, hogy például a budapesti Népszabadság vagy Magyar Nemzet is csupán ennyiben volt magyar. A Magyar Szó mint a jugoszláviai magyar nemzetiség egyetlen napilapja, mert nem is ezért létezett, még csak föl se szisszent, amikor, tegyük fel, az n-i általános iskola nevét Arany Jánosról Október 8-ra keresztelték át. Nem vígasztalt bennünket, ha errõl ugyanígy hallgatni kellett a belgrádi Politikának, arról ugyanis, ha egy szerbiai általános iskola nevét Stevan Sremacról Május 1-re keresztelték. Én, a Magyar Szó munkatársa, hasonló esetekben semmit sem tehettem. Mit tehetett volna az olvasó? Hallgattunk mind a ketten. Az olvasó úgy, hogy lassan elfásult, beleközömbösödött sorsába. Vagy elhitte azt, amit mi, újságírók, írók állítottunk róla.

- Hogy szükség mutatkozott egy egészen határozott érdekvédelmi szervezetre, ezt régóta tudjuk, sõt föl is vetõdött ennek a gondolata hivatalos fórum elõtt is, ha jól emlékszem, dr. Szeli István szólt róla legutóbb, évekkel ezelõtt, tehát akkor, amikor a pártnak, a pártállamnak errõl kategorikusan más volt a véleménye. Az önszervezõdés szükségességét ismerte föl a VMDK is, szívdobogva figyelem a munkáját, harcát. Ennek a közösségnek elévülhetetlen érdeme, hogy közelmúltunk történelmének egyik legfájdalmasabb kérdését kiemelte a suttogás félhomályából, s a nyilvánosság fényére hozta.

- Nem siettem, nem tülekedtem oda se, még csak az alakuló közgyûlésen se vettem részt, most már bánom, mert igenis jelen kell lenni minden olyan megmozdulásnál, ahol a sorsunkról beszélnek.

- Félek, hogy már a családok többsége se képes a gyerekekben az egészséges azonosságtudatot kialakítani. Ahogy én látom, a család, a társadalom alapsejtje eredendõ feladatát is csak nagyon nehezen, hiányosan tudja ellátni. ennek egyik oka talán az, hogy alig van együtt a család. A család mint intézmény felbomlófélben van. Elvesztette kohéziós erejét, a családi fészkek kihülõfélben. A család két fõ oszlopa, az apa és anya, rabszolgává vált, bérmunkássá, de már nem a család rabszolgájává, hanem a "hivatás" rabszolgájává. Megkíséreltem egyszer ezt regényben is megfogalmazni, a Sebestyénben. Néhány gyerekrõl szóló novellámban is, sõt egész kötetnyi novellában, a Ki látta azt a kisfiút? címûben. A problémát nagyjából látjuk, külön-külön megszenvedjük az ilyenfajta családi "együttlét" álváriáját, de mintha nem volna elég erõnk és bátorságunk radikális fordulatra. Az apák meg az anyák többsége dolgozik, pénzt keres, miközben a gyereket a gyerekeket lökdösik ide, oda. Úgy nõnek fel, mint a fészkükbõl kipottyant madárfiókák. Ilyen körülmények között a gyerek képtelen családi nevelésben részesülni, de ennél sokkal nagyobb baj, hogy úgy né fel, anélkül, hogy megérezné a családi fészek, a családi kör Arany János-i atmoszféráját.

- Olvasom, hogy a franciák, az angolok olyan magas óraszámokkal tanítják az iskoláikban az anyanyelvet, hogy szinte már írásmûvészekké nevelik a diákokat. Bizonyára régtõl fogva rájöttek arra, hogy az ember legalább egy nyelvet, az anyanyelvét tökéletesen el kell hogy sajátítsa, ha arcpirulás nélkül, iskolázott ember módjára akar közlekedni azonos anyanyelvûek társaságában. Az angolok szükségét érzik ennek, mi, magyarok például nem, még az anyaországban sem, hogy a peremvidékekrõl, a saját pátriánkról ne is beszéljünk. Jó volna a franciák meg az angolok példáját követni. A gyerekeinkkel meg kell tanítani az anyanyelvet, a tantervben több óraszámot kell beiktatni az anyanyelvtanításra. Nem azért, hogy írásmûvészeket neveljünk belõlük, hanem hogy megtanuljanak magyarul. Mert kezdjük ezt a nyelvet elfelejteni. Rosszul, nehézkesen beszéljük, tehát felejteni kezdjük. Nemcsak a vállalatvezetõk, bizony már az írók, színészek, újságírók is.

- Az én szüleim még, nem anyanyelvi öntudatból persze, szépen beszéltek maygarul. Az egész szülõfalum is szebben a gyermekkoromban, mint manapság. Ha hazalátogatok, inkognitóban beülök egyik-másik kocsmába, hát van mit hallanom. Írtam is már errõl. Nagy baj, amikor egy közösség nyelve így lezüllik. Anyanyelvünk pompázó virágoskertje létezik ugyan nagyjaink könyveiben. Ki téved be mostanában ebbe a virágoskertbe? Egyre kevesebben.

- Figyelem, itt-ott hangot is adok megfigyeléseimnek, vagyis lejegyzem õket. Ady egyszer valahol körülbelül azt mondta, mily megrendítõ egy ilyen néppel, amilyen a miénk, egynek érezni magunkat. Sokkal szebben mondta persze, most hamarjában nem találom az idézetet. Egy állandóan fogyó, drasztikusan fogyó néptöredék tagjaként élni nem felemelõ.

- Csakugyan magunkat fogyasztjuk, pusztulásunkért nem okolhatunk senkit. Esetleg a szerencsétlen történelmi körülményeket. Ez a terület, ahol élünk, a második világháború után tektonikus változásokon esett át. A német lakosságot közismert okokra hivatkozva kitelepítették, helyükbe szlávokat hoztak. Ezzel fölborult az itt élõ népek, hogy is mondjam, biológiai egyensúlya. Hiába ámítjuk a világot, hogy vidékünk nemzetiség szempontjából Európa legtarkább része, a többségi nemzet nyomasztó túlsúlya vált döntõvé. Ennek a túlsúlynak a tömegvonzása a kisebb népcsoportok számára tagadhatatlan. Talán nem is annyira fogyasztjuk, mint amennyire föladjuk magunkat.

- Nehéz ezt megfogalmazni, így kapásból, jóllehet eltöprengtem már rajta úgy is, hogy nem te nekem, hanem én tettem fel önnön magamnak a kérdést. Hát nézd, sorsomnak köszönhetõen véglegesen, visszavonhatatlanul kisebbségpárti lettem. Hátrányos helyzetemet Németh László tanításait meghallgatva, így próbálom valahogy elõnyömre fordítani. Mondom, azzal, hogy végérvényesen kisebbségpárti lettem. Vagyis visszavonhatatlanul azoknak az oldalára álltam, ahol emberként és íróként mindig a helyem volt: a szegények és a megalázottak oldalára.